Karácsonyi üdvözlet helyett

Karácsonyi üdvözlet helyett

Posted: December 23rd, 2005, 10:22am CET by Petényi Márk

Tags: 
 

A testvérem minden évben megajándékozza családunkat egy novellával, melyet Szenteste, a karácsonyfa tövében szokott felovasni. A 2003-as írásával szeretnék mindenkinek békés karácsonyt és sikeres új esztendÅ‘t kívánni.

 Petényi Mirkó: Két lépés az Isten

      Ã‰jszaka van. Az óra szerint már közel a hajnal, de valóban csak az óra szerint van így, mert a nappalból most még semmit nem lehet érzékelni. A Híd utcán haladok a város felé. Igazából nem haladok, csak kóborgok; még nem tudom, hogy mi lesz az úti célom. Nem tudtam aludni és ezért döntöttem úgy, hogy sétálok egy kicsit az éjszakában. Fagyos éjjel van, de a levegÅ‘ tiszta, friss, ha akarnék, talán bele is haraphatnék. Az utca felÅ‘l a sétány felé veszem az irányt. A fürdÅ‘ elÅ‘tt haladok el, ahol elmélázom egy kicsit az ide állított karácsonyfán. Kissé elbillent balra, és az az érzésem, hogy szeretne visszabilleni, de még nem tudja, mi módon lehetséges ez. Arra gondolok, milyen mókás lenne, ha a karácsonyfa olyan lenne, mint a keljfeljancsi és egész biztosan mindenki ezzel játszana. Belátom egy kissé abszurd az ötlet, de talán kevésbé tűnik annak, ha emellé odaállítjuk azt a Mikulást, aki zöld rövidnadrágban és piros Nike pólóban álldogált egy kirakatban a minap. Megunom a karácsonyfát és továbbindulnék, de már végleg nem tudom, hogy merre. Nem látok semmit. Azalatt az egy perc alatt, amíg gondolataimba merülve álmodoztam a reform mikulásról és reform karácsonyfáról, leszállt a köd. Pontosabban nem is leszállt, hanem ránk szakadt. Hogy honnan jöhetett, azt nem tudom, de így kell továbbindulnom valamerre, a ködbe rejtett világ felé.

      Ã?thatolhatatlan homály vesz körül. Forgok, teszek néhány lépést jobbra, aztán balra, majd megint 180 fokot fordulok, és egy-két pillanat múlva már fogalmam sincs, hogy hol járok. Egy-egy reflektor világít valahol a távolban, de lehet, hogy közel van, csak én látom távolinak. A fények nehézkesen törnek utat maguknak a ködön keresztül, mintha ólmokat cipelnének magukkal, amelyeket már nehezen bírnak, de nem tehetnek le. Minden egyes centiméterért keményen meg kell küzdeniük, hogy elÅ‘rehaladhassanak az útjukon, holott azt sem tudják, az hova vezet, mit hoz a következÅ‘ centiméter.

      A folyóparton vagyok. Nem látom, csak hallom a jeget. A víz még nem állt be teljesen. Most próbál megfagyni, hogy véget vessen a hullámok szemtelen mozgásának. Sikít a jég, ahogy egymásra csúsznak a táblák, majd egy ágyúdörrenés hallatszik, letört a tábla vége és rázuhant az elÅ‘tte levÅ‘ jégkupacra. De talán nem is így volt. Fák vannak a fejem fölött. Hallom az ágak ropogását, ahogy a korhadtak öregszenek és panaszolják a fiataloknak, hogy semmi értelme nem volt minden tavasszal kirügyezni, mert a vége mindig ez volt: gyÅ‘zött a Tél. Teljesen megáll a szél. Tökéletes csend uralkodik mindenfelé. ÜvöltÅ‘ csend. Toporzékol és zakatol és harsog és egy pillanatig sem hagyja, hogy másra figyeljek és nem is figyelek másra, mert hangosabban szól hozzám, mint ahogy a walkman tud bömbölni. A szavát mégsem értem. Vagyis nem akarom érteni, mert félek tÅ‘le, ha megértem, akkor el is kell fogadnom amit mond, de én önfejű ember vagyok és megpróbálok a Csend fölé kerülni.

      Olyan, mintha vak lennék. Csak nem sötétség, hanem egy viszonylag világos közeg vesz körül. Viszont a szememmel így sem érek semmit. Ennek azonban az az elÅ‘nye, hogy minden apró zörejt hallok. Fölöttem épp egy madár, talán pont egy ökörszem mocorog a fán. Fázhat. A tollait borzolja és közben kukacról álmodik. Esetleg egy kövér hernyóról, de ilyen merészet nem biztos, hogy mer gondolni. A betonúton sétálok. Ezt többé-kevésbé látom, meg érzem is. Beleütközöm egy lépcsÅ‘be. Majdnem sikerül hasra esnem, de az utolsó pillanatban még sikerül megfognom a testemet, hogy elkerüljem a betonba való becsapódását, és ezzel ugyanolyan erÅ‘vel üsse meg azt, mint ahogy az ütne meg engem. Valószínűleg ez az ütés, csak engem zavarna, a lépcsÅ‘t nem befolyásolná a létében. Felmegyek a lépcsÅ‘kön. Hosszúak és kényelmetlenek. Ahhoz túl nagyok, hogy egy lépéssel fel lehessen rajtuk menni, viszont két lépéshez meg túl kicsik. Egy tág területre érek. Ugyan most sem látok semmit a nagy fehér ismeretlenen kívül, de sokkal védtelenebbnek érzem magam, mint a fák alatt. Itt nincsenek fák, csak néhány kandelábert látok a közelemben. Ezek mentén próbálok meg haladni. Nem mintha így jobban meg tudnám határozni a helyzetemet, de úgy érzem, itt a fény közelében nagyobb biztonságban vagyok. Attól félek, hogyha belevetném magam a világító ködbe, nem tudnék kijönni belÅ‘le. A részévé válnék, és örökre benne bolyonganék. A fény megadja a lehetÅ‘ségét annak, hogy lássak. A ködben erre nem vagyok képes.

      Egy ember bukkan fel a ködben. Ott áll elÅ‘ttem. Csak kényszerűségbÅ‘l áll elÅ‘ttem, mert Å‘ menne, de nem tud, mert akkor fel kéne löknie engem és remélem, ezt nem teszi meg. Látom rajta, hogy meglepÅ‘dött, ugyanúgy, mint én. Talán Å‘ is azt hitte, hogy egyedül van itt, és rajta kívül mindenki otthon alszik a meleg paplan alatt, ahogy az ilyenkor elvárható lenne a tisztességes polgártól. Habozik, nem akar kikerülni, mert akkor távolabb kerülne a kandelábertÅ‘l, és akkor esetleg elveszítené a helyes irányt, amerre indult. Egyébként azt nem tudom, hány éves lehet, férfi-e vagy nÅ‘. Annyit látok rajta, hogy ember, és igyekszem valamilyen közösséget vállalni vele. Egy pillanatra sorstársak lettünk, de egyben szembenálló felek is. Ha valamelyikünk kitér a másik útjából, akkor lehet, hogy nem talál vissza oda, ahol volt. Viszont hiába maradunk azon az úton, amelyen haladtunk, fogalmunk sincs – egyikünknek sem -, hogy hová megyünk. Ã?gy inkább arrébb lépek, és hagyom, hogy folytassa útját az ismeretlen az ismeretlenbe.

      Lám, igazam volt, a kandeláberek fényét elvesztettem. Másfelé indulok. Mondjuk jobbra. Bár úgy érzem, teljesen mindegy merre megyek. Bolyongok csak, és nem találom a helyes utat. Teljesen elveszítettem az időérzékem. Tudom, hogy telik az idÅ‘, de nem érzem az óra kattogását. Talán csak percek, de akár évek is eltelhettek. Tért és idÅ‘t vesztve állok a köd közepén. Egy harang kondul meg egészen közel hozzám. Felé fordulok, és a keresésére indulok. Két lépést kell csak tennem, és egy templomajtóba ütközöm. Benyitok. Bent néhány ember ül a padokban, megcsendül  csengÅ‘, a pap kijön a sekrestyébÅ‘l. A hívek felállnak és elkezdik énekelni az Ébredj ember mély álmodbólt. Én beülök az utolsó padba. A pad fűtött, a melegség szétárad bennem. Nem figyelek a misére, egyszerűen csak jóérzés tölt el mindentÅ‘l, ami itt történik. Körülvesz a templom, és magához ölel. Hálás vagyok, hogy itt lehetek.

      Csak félóráig tartott a roráte. Nehezen és nem szívesen kelek fel a padból, mert jó itt, de tudom, már haza kell mennem. Kijövök a kapun és látom, a köd felszállt. Kristálytiszta a levegÅ‘, az aszfalton a pára megfagyott és csodás gyöngyökként csillognak, verik vissza a világító lámpafüzérek fényét. Az egész város fényárban fürdik, de már érezni a nagyobb fény közeledtét is: mindjárt felkel a Nap. SietÅ‘sre veszem a lépteimet, mert sok még otthon a tennivaló, hiszen ma van Karácsony, és tudom már, hogy mi a dolgom.   

2003. Karácsony